Ritók Ibolya: Amikor megálmodtalak…

 Amikor megálmodtalak, nem voltál egyéb, mint egy múló pillanat. Felvillanó reménysugara elgyötört szívemnek. Tovaszálló napfényszikra, egy csodaszép pillangó szárnyán, tünékeny szivárvány.

Oly soká vártalak, akartalak. Kerestelek, kutattalak, de nem találtalak. Fürkésztem az eget, ábrándozva felültem, minden magasan szálló felhőre, hogy messzebbre láthassalak. Kérdeztem a holdat, faggattam a fénytelen éjjeleken előbújó csillagokat, hol lehetsz? Utat kértem az égtől lábaim alá, bármilyet, csak hozzád elérhessek! Tisztán látó szemeket, hogy ha megtalállak, felismerjelek.

Göröngyös, poros ösvényeken kóboroltam, eltévedtem százszor. Meredek sziklákra másztam, rettentő mélységű szakadékok szélén imbolyogtam. Ezek az utak, úgy hittem, nem vezetnek sehova. Leszálltam a pokol legmélyére, könnytengerben úszva, haldokló reményem siratva, de el nem vesztem soha. Mindig volt egy kéz, amely felemelt. Mellém állt, és újabb utakra terelt. Vándornak születtem, nyughatatlan lelkem űzött, vonszolt. Vérembe írt neved mágnesként vonzott. 

Mikor melléd érkeztem, riadt voltam, és zaklatott. Megnyugodni vágytam, talán pár kedves szóra. Más vágyam hogyan is lehetett volna.  Szívem éppen gyászolt, csak fájni tudott, de valamit éreztem, ami felém közeledett. Ott ültél velem szemben, szórakozottan turkáltad az ételt, a tányérodon. Már elég idő eltelt ahhoz, és alaposabban meg kellet volna, nézzelek, de tovarebbenő pillantásom lesiklott rólad. Ettem, és hallgattalak. Jól esett hallani a hangod. Kicsit kezdtem megnyugodni. Addig folytattam a falatozást, miközben beszélgettünk, míg fért belém egy falat. Régen éreztem ilyen kellemesen magam, kezdtem ellazulni, már a második martinit iszogattam, de még mindig sokat dohányoztam. Egyik cigarettát szívtam a másik után, és nézelődtem az étteremben, de valami miatt nem néztem rád, csak egy futó pillanatig, és nem néztem szemedbe. Sohasem szoktam senkivel így beszélgetni, hogy nem nézek rá. Nem értettem magam, de gondolatban, csak legyintettem, már megint mi lehet a bajom. Itt ülök egy ízletes, bőséges vacsora után, nagyon szimpatikus Zoltán is, csinos, magas, izmos, jóképű, kellemesen beszélgetünk, akkor most nekem mi a bajom? Egyre furcsábban éreztem magam. Abbahagytam a nézelődést, mert hirtelen úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz megsimogatna. Meglepetten néztem fel rád, és te mosolyogtál rám, és a pillantásod simogatott. Néztelek, mintha most látnálak először. Néztelek, és megláttalak végre. Belenéztem, s belefeledkeztem egyenesen a két lángoló tüzű, ismerős, gyönyörű szép szemedbe. Istenem Ő az, sikoltott fel bennem valami. Tudtalak, ismertelek, éreztelek. Időtlen idők óta. Mindig és mindörökké, ismertelek, és mindig csak téged szerettelek. Most megtaláltalak.  Semmi mást nem éreztem, csak határtalan, végtelen boldogságot, olyat, amelyet még eddig soha, egész eddigi életemben. Abban a pillanatban tudtam, éreztem minden porcikámmal, te vagy az, akire egész életembe vágytam. Hazataláltam.

Erőszakkal kellett elfordítanom a tekintetem rólad, mert az én, ettől a perctől kezdve, nem akartam semmi mást, csak téged nézni, érezni, melletted, lenni. Mintha egy jóságos kéz egy óriási szivaccsal, letörölt volna, eddigi életem fekete táblájáról, minden bánatot. Minden gondolatom új volt, minden gondolatom te voltál. Lehajtottam a fejem, és a szemem sarkából letöröltem egy könnycseppet. Oly nagyon boldog voltam, hogy elsírtam magam.

Nem fért bele az én kis meggyötört szívembe ekkora öröm. Ahogy születik valami új, ami jó, szép, és igaz, vele egyszerre megszületik az is, ami éppen, az ellenkezője, ami megölné, kiirtaná. A boldogság gyilkosa a félelem. A félelem, amely úgy kúszott fel a gerincemen, mint egy hideg nyálkás állat. Görcsbe rándult tőle a gyomrom is. Istenem most mit tegyek?  Mit tegyek, hogy megmaradhassak mellette? Nem voltam biztos benne, hogy te is megismertél engem, de akkor, úgy éreztem, úgy akartam érezni, hogy igen. Csak néztelek, átszellemült arccal, mert amit én láttam, az csodaszép volt. Tündökölt, ragyogott fényárban úszó lelkedben az öröm, és én ott voltam benne. - Szép a szemed. - mondtam csendesen, olyan halkan, én is alig hallottam. Meglepetten kérdeztél vissza: --az én szemem szép? A tied, az úgy csillog, olyan szépen! - Sikerült zavarba hoznom téged, önkéntelen szavaimmal. - Köszönöm, mosolyogtam rád. - Kedves vagy. –Morogtál valamit, és egyértelmű lett, te drágám nem vagy hozzászokva a bókokhoz. Csendben ismét hálát adtam, amiért megengedték nekünk, sorsunk vigyázói, hogy találkozhassunk. Egy újabb lehetőség, de hogyan tudok én élni, könyörgöm, ilyen állapotban, bármilyen lehetőséggel? Segítség! Azt hittem egészen a mai napig, én tudom mi a szerelem!  Ami most történik velem, az a részegítő, euforikus boldogság mámora! Rég elfeledett érzések vették birtokba, testem, lelkem. Tudtam, most elvesztem. Egy épkézláb gondolatom, egy cseppnyi józaneszem kontrollja híján, mi lesz velem? Mint egy dróton rángatott bábú olyan voltam, de akartam az érzést, és akartalak téged. Semmit, soha nem akartam ennyire. Azt szerettem volna tudni, csupán, ilyenkor mit kell tenni?

 Már nem bírtunk többet enni, és többet inni. Izgatottak voltunk mindketten, nagyon is nyugtalanok. Nem ismertelek, nem tudtam rólad semmit. Néhány felületes információ, kevés volt a bizalomhoz. Késleltettem az indulást, ameddig lehetett. Összehordtam, tücsköt-, bogarat, beszéltem mindenről, kimentem a mosdóba, de egyszer csak mire észbe kaptam, már ott álltunk az autó mellett. Beszálltunk, és lassan, nagyon lassan elindultunk. Most kettesben voltunk. Csak te meg én. Szinte vibrált a levegő. Éreztem te is aggódsz, nem is kicsit. Bátorítani szerettelek volna, elmondani, amit érzek, de nem tudtam. Egy ösztönös mozdulattal a kezedbe tettem a kezem, reméltem érteni fogod. Hálás, finom, szeretet meleg íze volt az érintésednek. Biztonságos, boldogságos. Kíváncsi voltam, hagyatkozhatom e, a megérzésemre. Biztonságban éreztem magam, minden félelmem ellenére. Vajon mit tartogat a tarsolyában még ez az este. Alig tudtam kinyögni, egy két összefüggő szót, inkább hallgattam. Te sem beszéltél, de végig fogtad a kezem. Lágyan, gyengéden. Ahogy megálmodtam. Olyan volt az érintésed. Alig mertem megmoccanni, el ne engedd. Most is érzem azt az érintésed, ahogy visszaemlékezem. Tudom, emlékezni fogok rá mindörökké. Lehunytam a szemem, és belebújtam a finom puha csöndbe, magamra húztam, mint egy takarót. Rám se néztél úgy kérdezted. Cseppet sem volt kedves a hangod, mikor megkérdeztél: - Most mi legyen: vigyelek haza, vagy menjünk inkább hozzám? – Éreztem van valami, ami miatt aggódsz. Az elfojtott félelem keserűségét már felismertem a szavak mögött. Hangosan gondolkoztam. - Nálam a konyhában, még leülni se tudunk. Legyen, ahogy te szeretnéd. - Megpróbálkoztam egy mosollyal, de szerintem ez minden volt csak mosoly nem. A következő méteren, már le is kanyarodtunk. Telihold volt, április 24-én. Olyan hatalmasan sejtelmesen fénylett előttünk, mint közös jövőnk első, előttünk álló éjszakája……

Sopron, 2008.július 26.